Dénes Gábor:
Volt egyszer egy Magyar Rádió – VI., befejező rész
avagy a kommunista kulturális hegemónia lebontása a közmédiában 1990-től napjainkig
A közmédia hírműsorai
A közmédia hírműsorai a szervilizmus és a lojalitás igen érzékeny mezsgyéjén balanszíroznak, jelentős szakmai deficittel.
Ehelyütt csak három fontos jelenségre hívom fel a figyelmet.
Az egyik: szakmai zsigereim tiltakoznak az ellen, hogy az M1-en leadott tévériportokat – pár óra, vagy pár perc múlva – mindenfajta változtatás nélkül – a Kossuth Rádióban rádióriportokként hallom vissza rendszeresen. Az ilyenfajta „spórolás” a szakma megcsúfolását, lenézését jelenti, és a jelenlegi vezetés hozzá nem értéséről állít ki naponta bizonyítványt. A rádió és a televízió – ugyan a médiumok családjába tartoznak, hasonló hangi, illetve hangi és képi eszközökkel dolgoznak, de – nagyon más műfajt képviselnek, nagyon más szakmai követelmények kellenek a tartalmak professzionális előállításához és közvetítéséhez.
A második: alkalmi tudósítókkal nem lehet egy másik országról hiteles, az adott ország történelmi, politikai helyzetének, társadalmi viszonyainak megfelelő, azokat tükröző rövid áttekintést, hangképet, tudósítást adni. Ezek a tudósítások valóban „alkalmiak”. Csak állandó tudósítók képesek a kiemelt szakmai feladatnak megfelelni, különösen a világpolitika és a világgazdaság fővárosaiban. Az állandónak nevezett tudósítók szakmai kvalitásait inkább nem elemzeném.
A harmadik: a hiteles tájékoztatás. Ami manapság az ukrajnai háborúra is vonatkozik, vagy kellene… A liberális világmédia elfogult híreit, információit önti ránk a hazai közmédia is, „független forrásokra” hivatkozva.
A hírek frissessége mindenfajta hírszolgáltatás és a hiteles tájékoztatás a szakma alapkövetelménye. A közmédia hírműsoraiban rendszeresen az előző napi, vagy kétnapi hírek jelentik a frissességet. 2010. november 24-én az MTI újonnan kinevezett vezérigazgatója azt ígérte, hogy a cég két éven belül piacvezető lesz. 12 éve várjuk. A kijelentés, az ígéret egyébként illik a fentebbi, „Küldetés” címszó tartalmához.
A közmédia és a magyar beszéd
A közmédiumokat valamikor a szép magyar beszéd etalonjának tekintettük. (Volt néhány pozitív hozadéka is a kommunista kulturális hegemóniának.)
Ma nagyítóval kell keresni azokat a hivatásos „beszélő” médiamunkásokat, akiknek nincs valamilyen beszédhibájuk.
A magyar nyelv, a magyar beszéd: gyönyörű zene. Nem az ismert kottából eljátszott zene. Itt a kottafejek helyett a betűk olvasása, kimondása, a kimondás hogyanja és dallama adja a fogódzót a teljes „zeneműhöz”. Ezt a beszélt nyelvet tilos „elénekelni”, a hangsúlyokra gondolok természetesen. Ennek a nyelvnek ritmusa, fortéi, pianoi, pianissimoi, fokozásai, kiejtési szabályai… vannak. A beszédtanulás nem zenetanulás, sokkal összetettebb feladat. A beszéd évezredes sűrítmény.
Csak néhány általános, de nagyon fontos jelenségre hívom fel a figyelmet.
Az „éneklő” beszédmód a legáltalánosabb a közmédiában. Beszédünkben szinte mindig az első szótagon van a hangsúly. Ha nem ott van, akkor éneklő, „csinált” lesz a kimondott szó. A Rádiózenekart reklámozó női hang pl. a Bartók Rádióban a magyar beszéd gyalázásának komikus, de inkább tragikus példája. A reklámok hangjai is szinte kivétel nélkül ilyenek.
A szavak értelmezésének hiánya és a hadarás szintén az általános beszédhibák közé tartozik. Egy példa. A mondat így hangzik: Idő van. Ha az idő szóra helyezzük a hangsúlyt, akkor siettetünk valakit, vagy valamit. Ideje indulnunk, mert idő van. Ha viszont a van szóra helyezzük a hangsúlyt, akkor tartalmilag éppen az ellenkezőjét állítjuk, gondoljuk: nyugi, van idő, ne siessünk. Hogy érzékeljük a kettő közötti különbséget, jól artikulálva, nem hadarva kell beszélni. A hadarás érthetetlenné teszi mondandónkat. Igen gyakori hiba. Nem kell bizonygatnom, hogy kaotikus világunkban milyen óriási jelentősége van a hadarásmentes, helyes hangsúlyú beszédnek.
A harmadik pedig a hangképzés. A hangképzésben sok szervünk vesz részt. Több általános jelenség „fertőzte” meg a médiamunkásokat. Ha leszorított torokból beszélünk (beidegződés, stressz, idegesség, fájdalom, rossz beszédtanár miatt), akkor vékonyabb, élesebb, fémesebb hangokat adunk ki, s úgy hallatszik mintha egy terem távoli sarkában lévő embereknek beszélnénk, vagy átbeszélnénk egy tömegen. Ha viszont légcsőből, tüdőből (vagy még mélyebbről) préseljük ki a hangokat, akkor a beszéd jobb esetben bensőséges, de inkább komolykodó, behízelgő, túlfűtött, erotikus, csinált lesz. Ez a fajta hangképzés, szerintem, személyiségjegy is. Azt fejezi ki, hogy: „most én nagyon őszinte vagyok”, „nagyon igazat mondok”, „nagyon fontos ember vagyok” és „szakmailag nagyon jó vagyok” … Pl. a Kossuth Rádió Déli Krónika c. műsorának egy műsorvezetőnője így „adja elő” a híreket. Az M1 műsorvezetőnője viszont a pöszeségét próbálja palástolni, eredménytelenül.
Sajnos, alapvető nyelvhelyességi problémákról is szót kell ejtenünk. Kihívást jelent a közmédia hivatásos beszélőinek a -ba -be és a -ban -ben határozóragok, de a helység, helyiség, továbbá az aki és ami helyes használata is.
Írásom elején idézett tévéműsorban az a kérdés is elhangzott, hogy „Ki beszél itt 100 év múlva magyarul?”. Ha nem vigyázunk beszédkultúránkra (is), akkor senki. Vagy valamiféle énekelt anglomagyar digitál kütyüs emoji szimbólumos jassz vakerünk, bocsánat, beszédünk lesz.
A közmédia munkatársi utánpótlása
A közmédia vezetői 2010 óta küzdenek a szervezet létszámával, a működés korszerűsítésével, a reformok bevezetésével, csatornáik és műsoraik népszerűsítésével. (Pedig „csak” a gondolkodásmódjukon, a szemléletmódjukon, a beidegződéseiken kellene változtatni…) Ma egy bonyolult, vízfejjé nőtt közmédia-szervezet várja a villámsebesen változó világ kihívásait. Várja? Vagy inkább megpróbálja túlélni?!
Hihetetlen, de az emberi cselekedetek, viselkedések mutatják a legjobban a kommunista kulturális hegemónia rendszereinek, módszereinek, reflexeinek nem tudatos, vagy nagyon is tudatos ismétlődését. Ezeket a tudatalatti megoldásokat, módszereket, reflexeket adják tovább a média mai felkent papjai a médiamunkát választó fiataloknak. Az a bizonyos hegemónia így hagyományozódik.
Elengedhetetlen a médiamunkára alkalmas fiatalok képzése a hazai médiában. Jóideje, a médiafogyasztó számára is érzékelhetően szakemberhiánnyal küzd a hazai média szinte egésze. Jó-, vagy rossztollú újságírókkal, vloggerekkel, írókkal, zenészekkel, meg ahogy mondani szoktuk, az utcáról betévedt emberekkel, vagyis alkalmi riporterekkel, műsorvezetőkkel próbálják pótolni a szakembereket a kereskedelmi és közmédiában is.
Információim szerint a közmédia számára az utánpótlást a saját, a közmédián belüli tanfolyami képzés, valamint a Nemzeti Közszolgálati Egyetem szakirányú továbbképzései és a Pázmány Egyetemen folyó képzések biztosítják. A képzési lehetőségek után kutatva szokatlan szövegre figyeltem fel a Pázmány Péter Katolikus Egyetem egyik oktatójának honlapján. Ezt olvastam:
„Gyakornoki lehetőség a MÉDIA1.HU Hírportálnál. A portál februártól várja az újságírás szakirányon tanuló hallgatókat.”
Ennek a MÉDIA1.hu hírportálnak a tulajdonosa és ügyvezetője 2020. október 8-án Népszabadság Újságíró díjat kapott.
„2020. október 8-án megkapta a bezárt Népszabadság szerkesztőségi kollektívájától a Népszabadság Újságíró díjat.”
https://hu.wikipedia.org/wiki/Szalay_D%C3%A1niel
Amennyiben a Pázmány Péter Katolikus Egyetem számára ez a hírportál jelenti a független újságírást, akkor a legnagyobb tisztelettel csak azt kérem, hogy az egyetem nevéből a következőket szíveskedjenek azonnal törölni: Pázmány Péter és Katolikus. De a Magyar Katolikus Rádiót is ugyanerre kérném a legnagyobb tisztelettel, mivel ennek a rádiónak a vezérigazgató-helyettese irányítja a pázmányos hallgatókat ehhez a hírportálhoz.
A tanfolyamok ideje lejárt. Hangsúlyozom ezt még akkor is, hogy a kétezres évek elején én is tanítottam a közmédia tanfolyamain és félve írom le, hogy talán akkor még elegendő műsorkészítői tudományt sikerült átadnunk az ifjú hallgatóknak.
Dolgozatom szinte egésze viszont arról szól, hogy ma már ez nagyon kevés. A világméretű és hazai kulturális változások teszik kevéssé a tanfolyami okítást. De már az ún. szakirányú továbbképzések is idejétmúltak. Mert filozofikusan elméletiek, belterjesek, s nem a hazai kulturális változásokhoz, hanem valamilyen furcsa megfelelési kényszer miatt a világ tendenciáihoz igazodnak, tisztelet a kivételeknek.
A professzionális média profi, vagyis képzett és arra alkalmas szakembereket kíván. A konferálás, a műsorvezetés, a riporterség, a szerkesztés, a hírszerkesztés mind-mind egy-egy szakma. Ezeknek a szakmáknak az alapvetéseit, művelésük fogásait, titkait, a szép magyar beszédet ma már nem lehet egy tanfolyam keretében elsajátítani. Széleskörű műveltség, általános tájékozottság, pszichológiai ismeretek, önmagam ismerete, és még nagyon sok minden kell, továbbá ezeknek az ismereteknek az esszenciája szükséges e szakmákhoz. Az esszencia latin eredetű szó, az alapvető lényeget is, és ma már sűrítményt is jelent, de nekem a szanszkrit jelentése tetszik a legjobban: azt jelenti asmi, tehát vagyok.
Hogy mindezt miért? Azért, hogy a kedves hallgatónak/nézőnek a hic et nunc, vagyis az itt és most élményt és teljesítményt tudjuk szolgáltatni, hogy ők is és mi is napról napra többek legyünk kultúránkban, emberségünkben.
Epilógus
A nemzeti érzések évtizedekig tartó elfojtása kollektív neurózist okozott. Generációk nőttek fel a fridzsiderszocializmusban, ahol a pillanatnyi gazdasági előnyök, az utazási lehetőség, az autó-kiutalás, a külföldről becsempészett technikai eszközök és ruhaneműk váltak az önértékelés alapjává. (Kopp Mária) Testi és mentális egészségi állapotunk; a kulturális gyalulással egyensimaságúvá alakított kulturális és ideológiai képzésünk; örökre eltüntetett társadalmi és gazdasági csoportjaink (a gazda, a paraszt, a falusi és a városi középosztály); a családi- és magánéltünk elleni támadásokkal öngyilkosságba, vagy szenvedélybetegségbe kergetett életek; valamint a halálozási adatok is jól mutatják, milyen beláthatatlan következményekkel járt/jár a kollektív neurózis.
A rendszerváltoztatás gazdasági és szociális kataklizmája, de napjaink multikulturális, elidegenített, technicizált, socialmedia-s világa, a liberális erőközpontok kierőszakolt direktívái sem segítettek/segítenek végleg feloldani ezeket az elfojtásokat.
Csak az Orbán-korszak kulturális vívmányai jelentettek/jelentenek lehetőséget, megvalósítható, eredményes segítséget és társadalmi támogatottságot a sokévtizedes munkához, a végleges feloldáshoz vezető úton.
Jól látszanak a közmédia szép feladatai is.
„A múlt nem halt meg, hanem hat reánk; él testünkben, lelkünkben; egész valónk az egész múlt eredője; minden jelen pillanat magában foglalja az egész múltat, és valamit ad hozzá.”
Dénes Gábor,
a Petőfi Rádió, a család rádiója adófőszerkesztője,
a Magyar Televízió volt kommunikációs igazgatója, a Menedzserek Országos Szövetségének volt főtitkára,
vezetési, szervezési szakértő
Budapest, 2022. május