Állampolgári javaslat a Magyar Országgyűlés számára az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, valamint az 1848. évi jobbágyfelszabadítás emlékére és tiszteletére
Dr. Rabár Ferenc
A fiatalabbak számára írom le röviden, hogyan működött a rendszerváltozás előtt, alatt és után a magánosítás, hivatalos nevén a privatizáció.
„Értelmiségi voltomat reménytelen küzdelemként élem meg” – írta Rabár Ferenc közgazdász professzor néhány éve. (Sokunk nevében és helyett fogalmazta meg érzéseinket.)
Dr. Rabár Ferenc (1929-1999) pénzügyminiszter 1965-ben Oxfordban, 1968-1969-ben és 1971-ben az USA-ban egyetemek előadója volt. 1975-80, majd 1985-87 között ismét a Bécs melletti Laxenburgban (Ausztria) a Nemzetközi Alkalmazott Rendszerelemzési Intézetben volt a mezőgazdasági program vezetője. Onnan visszatérve megint a Közgazdasági Egyetemen tanított.
Az első szabad választásokat követően a 1990 májusában megalakult Antall-kormányban pártonkívüliként lett pénzügyminiszter, s ezt a tisztséget az év decemberéig látta el. 1993-1999 között ismét a Budapesti Közgazdasági Egyetem tanára volt.
„Értelmiségi voltomat reménytelen küzdelemként élem meg” mondta és hozzátette, hogy kötelességünk a szegények, jogfosztottak, elnyomottak és kiszolgáltatottak érdekében megszólalnunk, helyzetükön javítanunk ahhoz, hogy a szervetlen tömegből társadalom váljék, „jó szándékú cselekedeteink által”. Nem tudok olyan pénzügyminiszterről, akinek ilyen szép, de sajnos naív godolatai lettek volna.
Vagyonadó, korábban vagyondézsma
Nem Rabár ötlete volt, de minisztersége idején megbízott egy csapatot azzal a titkos feladattal, hogy dolgozzák ki az egyszeri vagyonadó bevezetésének lehetőségeit. A csapatot egy pénzügyminisztériumi főosztályvezető szervezte. Neveket nem írok, mert ma is van mitől félteni őket. A csapat körültekintő munkát végzett, megállapította, hogy volt precedense hazánkban ennek az adónak, Trianon után az egyszeri vagyondézsma sikeres volt.
Privatizációnak nevezett lopás
A privatizáció már a kommunista korszak utolsó éveiben (1988-1990) elkezdődött, hivatalosan. (Suba alatt már korábban!) Az MSZMP, a kommunista párt és kormány időben fogott hozzá (valószínű az IMF-el, a Nemzetközi Valutaalappal, és a Világgazdasági Fórummal WEF-el egyeztetve) a nemzeti vagyon jól szabott magánzsebekbe történő átmentéséhez.
Ugyan spontán privatizációnak nevezték ezt az első időszakot (hülyének nézve a magyarok millióit), de a gyakorlat mindenfajta spontaneitást mellőzött.
Ígértem, hogy írok a fiatalabb olvasóknak a magánosítás technikájáról.
A politikai váltás kezdetéig, az első szabad parlamenti választások eredményéig „szeretett” pártunk és kormányunk tagjai, meg a tűzhöz közelállók kedvező, ún. baráti hitellel megvásárolták a vállalatok, szövetkezetek piacképes részlegeit. Ezt azonnal áruba bocsátották, vagyis eladták, jól fizető külföldieknek, természetesen busás haszonnal. Úgy, hogy még a felvett hitel visszafizetése után is komoly tőke maradt titkos, általában külföldi, lenyomozhatatlan bankszámláikon. A nagyon piacképes és nagyon jövedelmező cégeket megtartották, talán azért mert azt képzelték, hogy semmilyen szakmai tudás nélkül is képesek lesznek degeszre tömni zsebüket, az ott dolgozó szakemberek kizsákmányolásával. Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon, Oszkó Péter, Felcsuti Péter (a devizahitelezés kitalálója), Futó Péter, Leisztinger Tamás (Tüttő Kata volt élettársa), Veres János (Gyurcsány pénzügyminisztere volt), Puch László (az MSZP volt pénztárnoka). Ők a hazai sajtó rendszeres szereplői ma is.
Ezek az elvtársak vajon tényleg hittek a külföldi mézes mázos szavaknak, hogy majd gondját viselik a gyáraknak és folytatják ott, ahol a kommunista rendszer tőke hiányában abbahagyta? Természetesen nem folytatták, mivel csak és kizárólag a magyarországi és a gyárakhoz kapcsolódó külföldi piacok érdekelték őket.
Ezt hívjuk eredeti tőkefelhalmozásnak, a nemzeti vagyon kiárusításának (kótyavetyélés), és az ország nemzetbiztonsága aláásásának. Ugyanis a külföldi tulajdonosok nagyrészt megszüntették a megvásárolt gyárakban, cégekben a termelést, földönfutóvá tettek minimum másfél millió dolgozó embert. Ezt a szakirodalom klasszikus vadkapitalizmusnak hívja. A privatizátorok egy ideig visszahúzódtak jól védett odúikba, hogy erőt, hálózatot, csábító ígéreteket összegyűjtve ismét a politikai hatalom megszerzéséért induljanak harcba. Indultak és győztek. 1994-től eladták még a maradékot is, amit a külföldi tőkések szeme szája megkívánt.
Az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) könyveiben 1990-ben 1859 állami vállalatot, 1670 milliárd forint (26,5 milliárd USD) értékben, majd 1991-ben 2201 állami vállalatot és 1842 milliárd forintértéket tartottak nyilván, miközben a felhalmozott államadósság 1500 milliárd forint körül volt. A privatizáció bevételeit terhelte az önkormányzatokat megillető tulajdoni hányad (például: belterületi földek értéke), a munkavállalóknak juttatandó részvények, tranzakciós költségek, környezeti károk fedezetére elkülönített összegek. A folyamat vagyonleltár készítése nélkül zajlott.
Rabár 1990 decemberében visszavonul
Azt nem tudjuk, hogy önként-e, vagy kényszer alatt. Az viszont biztos, hogy Rabár Ferenc beszámolt Antall József miniszterelnöknek a készülő vagyonadó tervezetéről, onnan meg szinte mindig és minden kiszivárgott (vannak ötleteim, hogy kitől, kiktől!). A vagyonadó egyetlen munkapéldánya a Pénzügyminisztérium egyik páncélszekrényének mélyén pihent egy ideig. De rövid idő után azonban eltűnt a sokzáras biztonságos páncélszekrényből is. A mai napig nem tudják az alkotók ki lopta el a tervezetet.
NER lovagok jöttek a kommunista lovagok mellé
Hatalmas ára volt/lett/van a nemzeti vagyon szétlopásának. Minden területen, így a gazdaság területén is elmaradt az elszámoltatás, a számonkérés. A másszínű politikusok (Fidesz) is fűt-fát ígértek, szociális piacgazdaságot, elszámoltatást. Nem vagy csak nagyon későn teljesült néhány ígéret.
A Fidesz puha (soft) diktátumai csak abban különböztek a kommunistákétól, hogy „bársonyos” marketing akciókkal igyekeztek lenyomni az emberek torkán. Orbán ölelkezése és kézcsókja öregasszonyokkal és a nyugdíjas klubok megszeppent lakóival, ultipartija… stb. mutatta, hogy ő a nép gyermeke, közéjük tartozik. Valljuk be, soha nem tartozott ő, sem a családja a jogfosztott és csak a munkaerejéből élő néphez.
A politikai és gazdasági színváltozás kötelező kellékeit azért a nemzetközi elvárásoknak megfelelően megváltoztatták: megváltoztak a tulajdonviszonyok, többpártrendszer lett, parlamenti demokrácia, új intézményrendszer jött létre, szólás és gyülekezési szabadság vette kezdetét. De a vadkapitalizmus, a tőke korlátozás nélküli uralma tömegeket nyomorított el, s ebből a nyomorból sokan még most sem tudtak kikászálódni. Ismeretlen számukra a Fidesz és a kormány által erőltetett digitális világ, nem ismerik a bankkártyákat, a számítógépet stb. Félnek a vállalkozás indításától, fásultak.
A tudatlan embertömeget persze jobban lehet erre s arra vezetgetni (lásd. Magyar Péter picuri ner-lovagocska tündöklése és remélem bukása).
Persze azt hitték, hogy a nép nem látja az új, az emberek számára a régiekkel egy réteget alkotó, ugyanolyan kommunista, kiváltságos réteg tollasodását, várszerű építkezéseit, pofátlan és meseszerű gazdagodását, a családi és egyéb maffiaszerűen működő csoportok kizsákmányolását.
Ideje van a VAGYONADÓ bevezetésének
Amennyiben az Orbán-kormány valóban tenni akar a lecsúszott társadalmi rétegekért, akkor éppen eljött az ideje, hogy azok vállaljanak nagyobb gerezdet az ország terheiből, akik a nemzet, a mi izzadtságunkból, sokévtizedes munkánkból, vagyonunkból, umbuldával az állami közös vagyonból gazdagodtak meg.
Miért van szükség a vagyonadó bevezetésére?
Többek között – röviden – ezért:
– a COVID-járvány és gazdasági pénzügyi következményei,
– a gazdasági világválság,
– az orosz-ukrán háború,
– az energiaárak hektikus, de szinte csak fölfelé változásai,
– a német gazdaság lejtmenete,
– a forint árfolyamának jelentős ingadozása,
– az infláció nem csökkenő mértéke,
– az Európai Unió vezetésének és parlamentjének hazánkkal szembeni, minden területen ellenséges magatartása
– az USA Európa ellen is bevezetendő vám-intézkedése
– a NAV kimutatásai nem teszik láthatóvá sem a volt kommunista elit, sem pedig az új NER-lovagok adóalanyiságát, az államháztartásnak befizetett összegeit. A milliárdosok „láthatatlanok”, háttér-hatalomként irányítják a politikát, az országot.
Bízom benne, hogy nem a kommunista és a NER-lovag milliárdosok közötti „Kiegyezés” lesz a javaslatom sorsa.
Dénes Gábor István