Karinthy Frigyes írta 1930-ban a Pesti Naplóban (Wagner és a hangosfilm c. cikk), hogy „A színművészet és a színpad volt az utolsó, primitív kultúrszokás, melynél a művész közvetlenül érintkezik a közönségével. (…) Hiszen a művészi alkotásnak, éppen ellenkezően, lényege, hogy szervetlen, élettelen, tehát maradó anyagban fejezze ki az életet: betűben, kottában, festékben és kőben. (…) A görögök és a kínaiak régen érezték ezt, amikor koturnusra (a tragikus szerepekben játszó ókori színészek erősen magasított talpú cipője) állították, s álarc mögé rejtették az eleven színészt, hogy eltüntessék, ami benne kicsinyesen és bosszantóan „közvetlen” – a múló pillanatot, amit nem lehet megfogni.”
A mai tömegmédiának igen nagy az álarca. Ez az álarc azonban nem a múló pillanatot akarja eltüntetni, hanem a valóságot. Ezért a külsőséget, az izgalmat, a szokatlant, a megrőkönyítőt, a tragikust, az öldöklést… mint általánost közvetítik. Sőt, kérkednek is az intimitásokkal, a meztelenséggel, a botoxos ajkakkal, az agyontetovált testrészekkel, mint a „szépség” 21. századi rekvizitumaival és a „megerőszakolt” magyar beszéddel.
Ezek a mai kellékek mintha egy színházi vagy nevezzük bűvészelőadásnak az eszközei, felszerelései, koturnusai lennének, az álarc álarcai.
A közmédia kínlódik, vajúdik, évi közel 200 milliárd forintból. Nézők tízezrei hagyják faképnél. Mert az unalom, (a goebbelsi-módszer szerinti) politikai üzenetek állandó ismételgetése és nagyképűség helyett koturnusra helyezett izgalmat, intimitást várnának…
Ezért a közmédia, az „innováció”, a pofátlan másolás jegyében: utánoz. Szórakoztató műsorai a kereskedelmi tévék szórakoztató műsorainak utánzatai. Eddig a politikai műsorokat megkímélték ettől. Február 12-től már nem.
Az M5 csatorna „Ez itt a kérdés” c. napi politikai beszélgető-műsor tegnapi adásáról Horatius híres mondása jutott eszembe, hogy „vajúdtak a hegyek és kis egeret szültek” (Parturiunt montes, nascetur ridiculus mus).
Pedig jószándékú kísérlet volt/lehetett volna ez a műsor arra, hogyan lehetne (kellene!) az információt, a napi politika történéseit a szórakoztatással vegyíteni, hogy ne „kis egerek”, hanem érdekes, figyelmet lekötő, informatív műsorok szülessenek belőlük.
Melania Trump, Donald Trump nemrég beiktatott amerikai elnök szépséges modell felesége, a First Lady „adta” a témát, a kérdést, hogy (betűhíven idézem a műsor címét) „First Ladyk: Háttérben álló erők vagy politikai szereplők? – Ez itt a kérdés”.
A kérdés kicsit bugyuta, ismerethiányra vall, mivel a first lady azért lehet first lady, mert az elnök felesége. Az már lehet a kérdés, hogy „csak” feleség-e vagy politikus is?
Ha „háttérben álló erő”, akkor politikai szereplő, (háttérhatalom?), tehát nem szükséges a „vagy” szó használata. Ja, és nem kell nagybetűvel sem írni, mert nem egy konkrét first ladyről lesz szó, hanem az amerikai elnökök feleségeiről, az USA első asszonyairól.
Gulyás István profi műsorvezetőként ügyesen javított is szóban a bugyuta címen, nagyon helyesen, hogy: „Támogató feleségek, vagy befolyással bíró politikai szereplők?”
Azt viszont nem tudta javítani, hogy a First Lady-t többes számban az angolban nem ladyk-nek, hanem U.S. First Ladies-eknek írjuk.
A műsor új és ifjú szerkesztője – gondolom – nézőcsalogatónak szánta a témát. Jó ötlet.
A műsor meghívott vendégeihez viszont, érzésem szerint, nem sok köze volt. „Mondták” neki, hogy kiket hívjon meg.
Abban biztos vagyok, hogy a két öregasszony kormánypárti politikai elkötelezettsége vitathatatlan, ezért lettek szakértői a műsornak. A professzor emeritus és volt dublini nagykövet öregúr viszont igazi amerikai szakértő. A 40-45 év körüli harmadik hölgyvendéget nem ismerem, protokoll szakértőként vett részt a beszélgetésben, talán politikailag függetlenként.
A résztvevők: Prof. Dr. Aczél Petra egyetemi oktató, a közmédia, vagyis az MTVA Montágh Testületének elnöke. A Montágh Testület felel a közmédia szép magyar beszédéért. Ezek szerint ő a fő felelőse a megerőszakolt, hadaró, éneklő, rosszul hangsúlyozott magyar nyelv használatáért a közmédiában.
Járai Judit újságíró, a közmédia volt washingtoni tudósítója, és Gáspár Ágnes protokoll szakértő. Továbbá Magyarits Tamás Amerika-szakértő, az ELTE professor emeritusa.
A műsorvezető egy Kennedyől szóló filmből való rövid bejátszással, Jackie Kennedyhez, kvázi egy a közönség számára igazi First Lady-hez akart kapcsolódni első kérdésével.
A két idős hölgy, mint első bálozó süldőlányok, azonban rohangálni kezdett az amerikai történelem parkettjén. Aczél Petra csipogó garathangján Eleanor Rooseveltről beszélt, mint aki first ladyként tudatosan használta a médiát. Az operatőrnek valami miatt megtetszett Járai Judit állandó mosolya (vagy inkább vigyora), ezért hosszan mutatta rajongó arcát Aczél Petra iránt.
Aczél Petra arról is beszélt, hogy Eleanor Roosevelt nem volt szép. Vártam, hogy Eleanor hálószobatitkairól is beszél majd, arról, hogy a First Lady leszbikus volt. De végül erről nem volt szó.
A műsorvezető sem akart kimaradni a jólértesültségből, és visszaugorva az időben
az első (?!) amerikai elnök Woodrow Wilson feleségéről Edith Wilsonról kezdett beszélni, aki férje agyvérzése miatt átvette az ország irányítását 1919-1921-ig.
A műsorvezető tévedésére, hogy nem Wilson, hanem Washington volt az első amerikai elnök 1789-től 1797-ig, akinek a feleségét Lady Washington becenéven emlegették, senki nem reagált. Valószínű azért, mert a pletykának nem jellemzője a hiteles és pontos tájékoztatás.
Járai Judit a „történelmi táncparketten” „visszatáncolt” a mába, a most leköszönt elnök feleségével, a pedagógus Jill Bidennel és az új First Lady-vel folytatta. Járai Judit nem tudja letagadni rádiós múltját. Gesztikulálva, grimaszokat vágva, arcmimikával kísérve, lendületesen adja elő mondanivalóját. Rádióban mindezek nem látszanak, a tévében azonban igen és nagyon zavaróak tudnak lenni. Mint ahogy a tetemes súlyfölöslege sem képernyőre való látvány. (Mert a néző nem az egyébként profi újságíróra figyel, hanem arra, hogy a csíkos mellény sem takarja el a redőkben hullámzó hájtömeget. Orbán Viktor esetében ez a látvány izgalommal társul, hogy az áldott állapotban lévő nőkhöz hasonlóan feszülő hasról mikor pattan le az ing- és zakógombja.)
De pletykáltak az „orális irodáról”, Clintonnéról, meg ami az eszükbe jutott. A néző csak kapkodta a fejét, s próbált kiigazodni az amerikai történelem alig ismert háttéreseményein.
Megnyugtató volt Gáspár Ágnes tényszerű megszólalása.
Járai Judit, külpolitikai újságíró lévén, Melania Trump valamikori meztelen, vagy álmeztelen fotóiról (jó republikánusként) gyorsan átkötött a politikára. Arra, hogyan váltak a Melaniát támadó baloldali újságok, újságírók és techcégek vezetői Trump elnök támogatóivá.
Magyarits Tamást a műsor 16-ik percében engedte szóhoz jutni a két idős hölgy. (Azt hiszem a cigányzenéből vette át a magyar nyelv a mondatot, hogy „ők vitték a prímet”, vagyis uralták a beszélgetést.)
A professzor a tényekről beszélt, a szavazókról, a két politikai táborról, a szakmájáról. Járai Judit arcmimikával, elterülve, szinte fekve foteljében teljes testével követte (tetszéssel, nemtetszéssel…) Magyarits szavait. Aczél Petra beszédhibáit most nem elemezném. Aczél szinte várta az alkalmat, hogy angolul is megszólaljon, megtette. De mivel hadart, nem igazán volt érthető mondanivalója.
A „történelmi pletykálkodó ugrándozások” ellenére a műsort valójában Jackie Kennedy First Lady-sége „első asszonysága” foglalta keretbe, jórészt pletykákkal és némi valós történelmi eseményekkel.
Jószándékú ajánlásom: tanulni kell még a műfajt, a politikai szórakoztatást. Érdemes. Fiatalítani is kellene, Uram bocsá kipukkasztva az egyre öregedő fidesz-buborékot, más véleményeknek, pl. a fiatal generációnak is helyet adva.
A műsorvezetőnek, Gulyás Istvánnak szintén kollegiális őszinteséggel ajánlom, hogy az állandó köhögése miatt a saját egészsége érdekében sürgősen forduljon orvoshoz (pl. tüdőszűrés).
A bevezetőben említett Karinthy-idézetben az író művészetről beszél. Kérdés persze az is, hogy művészetnek tekinthető-e egy ilyen beszélgetős tévéműsor. Szerintem igen.
Mégpedig a 21. századi médiaművészetének egyik megnyilvánulása. A kamera mindent lát. Egy ilyen, politikainak mondott műsorban is lehet megkomponált, esztétikailag értékelhető képeket közvetíteni. Valamint művészien felépíteni a beszélgetést.
Egy ilyen műsorban különösen fontos, hogy hitelesen szólalnak-e meg a résztvevők. Milyen ruhában vannak? Milyen az arcuk, testük, hajviseletük? Milyen az arcmimikájuk, grimaszaik, mozdulataik? Mikor nevetnek, mikor szomorúak?
A kamera tud megértő, de tud bosszantóan valósághű is lenni.
Befejezésül is egy Kartinhy-idézet zárja a cikket:
„A gépszem jobb, mint az emberi szem: utódaink jobban fognak látni bennünket, mint ahogy mi látjuk egymást.” (Pesti Napló, 1930. április 6.)
Dénes Gábor István