Orbán Viktor
miniszterelnök úr részére
Tisztelt Miniszterelnök Úr!
Katonaviselt ember vagyok. Tartalékos századosként kaptam meg az obsitot. Előfelvételisként szolgáltam hazámat (akkor Magyar Népköztársaság) és annak fegyveres erőit a Magyar Néphadsereget, továbbá a Varsó Szerződés Egyesített Fegyveres Erőit is.
A kalocsai páncélosoknál naponta mértük fel a potenciális ellenség támadó képességét, ami ugye naponta és intenzíven fokozódott, mint a „nemzetközi helyzet”, ahogy Virág elvtárs mondta a Tanú c. filmben. Ugyancsak naponta fokoztam tudásommal a Néphadsereg harckészültségét, hogy lépést tudjak/tudjunk tartani a szocialista országok elvtársainak harci szellemével.
Az éles lőgyakorlatok izgalmain túl napi poltáj-on, vagyis politikai tájékoztatón kellett részt vennem, mert parancsnokaim kiemelt fontosságot tulajdonítottak éberségemnek és szocialista politikai látóköröm bővítésének. Azt hiszem, sőt ma már tudom, hogy ez utóbbira volt a legnagyobb szükség.
Minderről csak azért tájékoztattam Önt, hogy érzékeltessem, nem vagyok „kopasz” alhonvéd, ahogy mondani szoktuk, honvédségi ügyekben. De gyorsan le is zárom a múlt feltoluló emlékeit, mert az ellenzék még a Néphadseregért is Önt fogja felelőssé tenni…
A fentiek miatt is történhetett, hogy szabályosan megfélemlített a hír 2023. január 17-én kedden, amikor azt olvastam az új honvédelmi miniszter, Szalay-Bobrovniczky Kristóftól, hogy:
„…a mai Magyar Közlönyben megjelent kormányrendelet hatálya alá eső szervezeteknél szolgálatot teljesítő azon katonák szolgálati viszonyát, akik a 45. életévüket betöltötték és legalább 25 év tényleges szolgálati viszonyban töltött idővel rendelkeznek, a Honvédelmi Miniszter egyoldalú döntéssel és 2 havi felmentési idővel megszüntetheti…”
Ijedtemben kikandikáltam a laptopom mögül, hogy a NATO-tag magyar hadsereg lefejezését más is olvasta-e. Megnyugtatott, hogy kicsiny családom nyugalmát a hír nem veszélyeztette.
Majd, bevallom, az jutott először eszembe, hogy nem igazán kedvelem az Ön két új miniszter-választottját. Igen, tudom, magánügy. Kinevezésük óta próbálom magam meggyőzni, hogy hát az egyik milyen jól énekel, Szalay- Bobrovniczky úr pedig otthon van a zsetonok, a kaszinók meg a harckocsigyártás világában, meg hát az egész család a kormányt szolgálja, eddig csak kormányszóvivői, most már miniszteri szinten is.
Azt is bevallom, hogy puccsra gyanakodtam. A jobboldali sajtó is. Mert napokig úgy hallgattak, mint a kikötött kompban a sötétség.
Idegalapon voltam egészen január 20-ig. Akkor szólalt meg végre a miniszter, a Magyar Honvédség Online-nak adott interjúban ezt mondta:
„…Szükség volt a kormányalakítás óta eltelt felkészülési időre, de nem várhattunk tovább. Ehhez készült el a változásokat rendező veszélyhelyzeti kormányrendelet – indokolta a szabályozást. …Le kell bontani az „így szoktuk” hatalmát, a felépített bürokratikus rendszerek önvédelmét ahhoz, hogy az „egyenruhás munkavállaló” hozzáállásból egy új katonai szolgálati ethosz és gyakorlat alakuljon ki…. Azt várom a fiatalítás folyamatától, hogy nem pusztán személycserékben, hanem mélyreható kulturális változásban mutassa meg hatását”.
Azt is elárulom Önnek, hogy ez a mondata tette hirtelen egészen szimpatikussá a miniszter urat: „Le kell bontani az „így szoktuk” hatalmát, a felépített bürokratikus rendszerek önvédelmét”.
Ha a miniszter úr azt is elárulná, hogy mit jelent az a későbbi felhívása, hogy „Embert várunk a vasra”, továbbá az ún. lelkesítő felhívásaival is kissé csínján (és magyar nyelven) bánna, valamint a beszédén (pl. ragozás, egyeztetés) is javítana, továbbá azt is kezdeményezné, hogy a felére bontaná le a kormányban családja létszámát… akkor teljes szimpátiámról fogom őt biztosítani. (Bár nem hiszem, hogy pont erre vágyna…)
Tisztelt Miniszterelnök Úr!
Belegondoltam, hogy vajon nehéz dolga van-e a Miniszter úrnak. Hiszen hazánk védelmi képességének legfontosabb ágáról a honvédelemről beszélünk. Engedjen meg egy rövid elemzést az olvasók kedvéért.
Mivel a Magyar Honvédség ugyan polgári irányítású, de függelmi, vagyis parancsuralmi rendszerben működik, központosított, alá-fölé rendeltségi viszonyon alapuló egyszemélyi vezetésű szervezet. Ebből a szempontból könnyű dolga van. Ő polgárilag parancsol és ők, a katonai beosztottak végrehajtják.
A szervezet átalakításához viszont stratégia, innovatív gondolat, új modell kell, ezek már megnehezítik a dolgát. No és engedély a NATO-tól (kompatibilitás!) és Öntől. Ezek meglenni látszanak.
Csakhogy a miniszter „katonai szolgálati ethoszról” beszélt, nem csak egyszerű új munkavállalói szervezetről. S ez az ethosszal teli új szervezet majd „mélyreható kulturális változásban” fog megnyilvánulni. Ez a két paradigma, az ethosz és a kultúra, ami parancsra nem fog megváltozni és másként működni. E kettőben ugyanis benne van a laktanyák fűszálainak növekedésétől a főparancsnok névtáblájának méretéig minden.
Mivel hazánk védelme az egyik életbevágó kérdés, őszinte szívvel kívánom a sikert.
Ha belefogtak, akkor bízom benne, hogy megvan a stratégiai terv is és hozzá a pénz is. Sok sok pénz, hálapénz nélkül. Hálapénz soha nem volt a magyar hadseregben. A hazáért halni „szoktak” a magyarok, s nem bármiféle pénzért „hálálkodni”.
Beszéljünk hazánk védelmi állapotának másik és szintén életbevágó kérdéséről, az egészségügyről.
Sokan hitték (a tájékozatlanok és a hozzá nem értők), hogy az un. hálapénz 2021. január 1-jei kivezetésétől egy csapásra megváltozik, jobb lesz a hazai egészségügy működése. Új ethoszt (erkölcs, morál), új kultúrát teremt majd a változás. Hivatalosan a hálapénz megszüntetésére irányuló törvény célja az egészségügyi rendszer átláthatóságának és igazságosságának növelése, valamint a korrupció elleni küzdelem volt.
Nem lett sem átláthatóbb, sem igazságosabb az egészségügyi rendszer. Rosszabb lett.
Mert a többévtizeden át megszokott, hálapénzes működési rendből káoszt teremtett. A hálapénz ugyanis rendszerszintű eleme volt a hazai egészségügyi ellátásnak.
Csak a formál logikára hivatkozva írom az olvasók számára, hogy ha valamit kiveszünk egy rendszerből és semmit nem teszünk a helyére, akkor a rendszer összeomlik.
Ön bizonyára tudja, hogy ki volt az a nem evilágban élő pancser, aki a hálapénz kivezetését előkészítés nélkül (szakmai, anyagi motiváció kialakítása, teljesítmény értékelés szakmai és anyagi szempontból is stb.) zúdította rá az amúgy is a kés hegyén egyensúlyozó labilis hazai rendszerre. Egy óvodai homokozó vezetését sem szabadna rábízni.
Ne értsen félre! Nagyon vártuk, több évig készültünk rá, épp ideje volt az elvtársi egészségügy egyik, a szegénység, a kiszolgáltatottság, megaláztatás és a felsőbbrendűség tudata miatt kialakult rákfenéjét kioperálni a rendszerből. Magyarország nagy része is így gondolkodik. De.
Egy urológus sebész főorvos szerint a 2022. január 1-jei 21 százalékos ápolói béremelés sem tudta pótolni a korábbi, a műtétek után az ő hálapénzből az asszisztenciának szétosztott rendszeres jövedelmeket. Ezekben a szétosztásokban benne volt a műtőben végzett minőségi munka elismerése. Az állami béremelés nem értékelte/értékeli a minőséget, mondják. A műtétek számának csökkenése és az egyre hosszabb várólisták ennek is „köszönhetők”? Ugyanő mondta azt is, hogy egy vidéki állami kórház hétvégi ügyeletét ellátó urológus szakembernek 2,1 millió forintot fizetnek. Kérdésem: miből?
Nézem az idei orvosi bértáblát. Egy 41 éve praktizáló orvosdoktor havi illetménye közel 2,4 millió forint. A magánegészség szektorban egy általános sebész egy nap alatt megkeresi egynapos sebészettel ezt az összeget, de bonyolultabb műtétekkel még többet is. A munkahelyén, az állami kórházban viszont csak hetente 2-3 műtétet „vállal”. Megteheti? Igen. Miért?
A szakrendelők várólistája is hosszú. Miért? Megnéztem néhány szakrendelő orvosainak „egyéb” elfoglaltságait. Az állami rendelési idő után (rosszmájú leszek: helyett?!) rohannak a magánszolgáltatók rendelőibe. Tisztelet a kivételeknek! Több hónapos a várakozási idő. Nem hiszem, hogy bármilyen országos elektronikus járóbeteg-időpontfoglalási rendszer segítene a helyzeten. Azt meg különösen nem hiszem, hogy a béremelés a megoldás.
Ezekben az egészségügyi intézményekben vajon van irányítás, ellenőrizés, számonkérés, fegyelmezés, vezetés, szervezés? Vagy maradt a régi rend: a vezetéshez nem értő, szakmájukban tehetséges orvosok maradtak/lettek vezetők?
Tisztelt Miniszterelnök Úr!
Bizonyára egyetért velem abban, hogy a második világháború után a társadalombiztosítási rendszerünk a szociálpolitika eszközévé vált és hosszú ideig az is maradt.
A kommunista hatalom célja, a sokszínű és válogatottan arcátlan hatalomtechnikai eszközök közül a legaljasabb, a munkavállalók lojalitásának (a hatalom kegyének) biztosítása az egészségügy területén is.
Az államosított egészségügyi rendszerben kezdetben és hosszú ideig az ellátás esetleges és alacsony színvonalú volt. A párt- és állami vezetők ellátására kijelölt kórházakban viszont a legmagasabb színvonalú.
Egy (összeköttetések nélküli) súlyos beteg például csak a rendszer kijátszásával vagy korrumpálásával tudott életben maradni. Hálapénz a műtétért, hálapénz a kórtermi nővérnek, hogy ne hagyja ürülékében fetrengeni, hálapénz a körzetinek, hogy kijöjjön, ha szükség van rá…
A hiánygazdaságban a hálapénz létkérdés volt, de annak elismerését is jelentette, hogy az orvos is és a nővér is alá-fölérendeltségi viszonyba, hatalmi pozícióba került a beteggel szemben. Ezt a viszonyt mindkét fél (önös érdekből) elfogadta.
Sajnos ez a rendszer átörökítette önmagát. Mint itatóspapírba a tinta, felszívódott az egészségügy minden „sejtjébe”. 71 éven keresztül a rendszer sajátjává, gazdasági, politikai, hatalmi tényezővé vált.
Az orvosok, nővérek (de a rendszer minden eleme) ma is meg vannak győződve, hogy ők nem szolgáltatók, hanem hatalmi tényezők. Joguk van megváratni a beteget, packázni vele, megalázni, kioktatni… Tisztelet a kivételeknek! Az alapvetően parancsuralmi funkciójú Belügyminisztériumba injektálásuk ezt csak megerősítette és naponta erősíti.
Az Államkincstár honlapja szerint a kórházak június végi adóssága a szállítókkal-szolgáltatókkal szemben 70,1 milliárdra emelkedett, egy hónap alatt 13,6 milliárd forinttal nőtt. Évente ismétlődik ez a hír. Ma már immunissá vált szinte minden érintett.
Most a Kórházszövetség elnöke egy tévéműsorban panaszkodott, hogy ezt az adósságállományt a kórházak nem tudják kezelni. Megjegyzem, évtizedek óta nem tudják kezelni, mivel ők halmozták fel. A kérdésre, hogy tudnának-e spórolni, azonnali volt a válasz, hogy a betegeken. „Ahhoz, hogy a betegek meg tudják kapni azt amire szükségük van, sajnos, nekünk ez a véleményünk, több pénz kell” mondta az elnök.
Ezt hívják zsarolásnak. Az „országos sajnálat” elérése miatt még azt is hozzátette, hogy „…nyilvánvaló, nem könnyű ilyen adósság mellett kezelni a helyzetet, mert aki gazdálkodik az pontosan tudja, hogy egy jelentős adósság mellett egyfajta kényszergazdálkodás…
de mindennapi gondunk, a bajunk a kórházvezetőknek, hogy meg tudjuk adni azt az ellátást ebből a szűk keretből, ami a betegnek jár.”
Csak az a baj, hogy azt a bizonyos jelentős adósságot is a kórházvezetők halmozták fel, ami miatt nem tudnak jól gazdálkodni, mert nem tudnak gazdálkodni. Egyébként az adósság-felhalmozást nem nevezzük gazdálkodásnak.
Vajon a hivatkozott betegeket megkérdezte-e valaha bárki arról, hogy milyen eü-ellátásra vágynak, vagy hogy e mostaniról mi a véleményük? További kérdéseim:
Azt is jó lenne megvizsgálni, hogy hány magánegészségügyi szervezet települt rá az állami kórházak eszközeire és intézményeire?
Továbbá azt is, hogy az egészségügyi rendszer sokadik átalakítása, változtatása miatti vízfej leépítése mikor kezdődik el?
De azt is, hogy mikor tartott általános intézményi ellenőrzést a minisztérium (államtitkárság), vagy a Kórházi Főigazgatóság? A honlapjuk szerint leveleznek, statisztikákat kérnek, pályázatokat hirdetnek, eredményeket tesznek közzé, helyi rendezvényekről számolnak be. Belterjes, önmaguk létét igazoló a tevékenységük. De miért is vannak?
Nem győzöm idézni a honvédelmi miniszter urat:
„Le kell bontani az „így szoktuk” hatalmát, a felépített bürokratikus rendszerek önvédelmét”. Ez viszont csak – ahogy a honvédelemnél – az alapoktól elkezdett újjáépítéssel működik az egészségügy, de a közmédia és a közoktatás területén is.
Bízva jó szándékom megértésében, bajtársi üdvözlettel (mert olvastam, hogy Ön is katonaviselt ember) és tisztelettel köszönti őszinte híve:
Dénes Gábor (István)
magyar állampolgár
- szeptember 3.