1994-ben a szocialista (kommunista)-liberális Horn-Kuncze kormány hatalomra kerülésekor adtam be a felmondásom a Magyar Rádió vezetőjének, azaz 32 éve. Mivel nem szerettem volna megadni azt a kéjes érzést Horn-Kuncze helyi pribékjeinek, hogy ők rúgjanak ki. Ettől még a szerelem megmaradt és ma is él. Mármint a szerelem a Rádió és a rádiózás iránt.
Ezért is vártam különös izgalommal az „Ez itt a kérdés?” c. műsort, amelynek beharangozott témája a 30 évvel ezelőtti első médiatörvény volt, 2026. január 7-én.
Bíztam abban, hogy a műsor résztvevői valamilyen újdonsággal is szolgálnak a médiamunkásokat érzékenyen érintő törvénnyel kapcsolatban.
Gulyás István műsorvezető vendége volt Gazsó L. Ferenc újságíró, író, jogász, Kulin Ferenc, Széchenyi-díjas irodalomtörténész, az MDF egykori alelnöke, Betlen János újságíró és Horváth Attila jogtörténész.
Csalódtam. A műsor első 20 percében csak érintőlegesen volt szó a médiatörvényről. A locsogó-fecsegő öregemberek elvesztek a médiaháborúnak nevezett időszak személyes emlékeiben. Ki, mikor és milyen felelős és fontos posztot töltött be ebben az időszakban, Antall József miniszterelnök hogyan és mennyire nem értett a médiához és hasonló „világpolitikai” jelentőségű kérdéskört igyekeztek megvitatni. A témák ugyan a médiatörvény előfutárainak tekinthetők, de…
Vártam, hogy valaki a képzett és a médiához oly mélyen értő urak közül felveti, hogy legyünk őszinték legalább 30 vagy 36 év után. Sem a miniszterelnöknek, sem köztársaségi elnöknek nem kellett érteniük a médiához. Hankiss Elemér az MTV elnöke, Csúcs László, a Magyar Rádió alelnöke sem értett a médiához. Nem ez volt a feladatuk. Antall József a Magyar Demokrata Fórumhoz értett, a magyar történelemhez értett és ebbéli tapasztalatai alapján a politikához értett. Vezető volt, aki tudta, hogy merre kell tovább menni.
Hogy értett volna, amikor több mint 40 éven keresztül a kommunista nomenklatúra foglalta el a média, a kultúra, a politika, az oktatás… stb. sok-sok fontos posztját.
Az volt az érzésem, hogy az urak korabeli (ilyen-olyan) politikai szereplésüket akarták elfedni az Antall József témával. Kulin Ferenc pedig a saját politikai „bűneit” igyekezett Csurka István becsmérlésével elfelejtetni.
Azt is vártam, hogy a vendégek közül valaki, vagy éppen a műsorvezető szóba hozza, hogy voltak kísérletek 1992-1994-ben a rendszerváltoztatásra a Televízióban és a Magyar Rádióban is. Nahlik Gábor, Magyar Televízió élén, Csúcs László pedig a Magyar Rádió élén megpróbálta a lehetetlent. Antall József miniszterelnök álmát valósították meg, a „tavaszi nagytakarítást”, szemben a kommunista (MSZP) és a liberális (SZDSZ és Fidesz) elittel. 1994-ig a kommunisták visszatéréséig sikerült.
Betlen János kolléga próbálkozott egy igen érdekes témával. Jelesül, hogy a médiatörvény hatpárti konszenzussal jött létre. Ez a téma azonban sem a műsorvezetőt, sem vendégeit nem érdekelte. Egyedül Horváth Attila jogtörténész mondta ki a szomorú tényt, hogy ez az 1996-os médiatörvény „egy fércmű”. „Nem is működött” – helyeseltek a többiek. Adódott volna az az izgalmas kérdés, hogy a médiaháború után vajon
Mi kellett a hatpárti konszenzushoz 1996-ban?
Megpróbálok válaszolni a saját kérdésemre:
1. Rendszerváltás utáni patthelyzet a médiában (1989–1996)
A médiatörvény 7 éven át nem született meg, mert a pártok nem tudtak megegyezni a közmédia feletti kontrollon, mindenki félt attól, hogy a másik politikai oldal „ráteszi a kezét” a rádióra és a tévére, a kereskedelmi televíziók (RTL, TV2) piacra lépése Európai Közösségi nyomás alatt sürgetővé vált.
Ez a patthelyzet a források szerint is a korszak egyik legélesebb konfliktusa volt Repository of the Academy’s Library studia.sze.hu.
2. A Horn–Kuncze koalíció érdeke a stabilizáció
1994 után az MSZP–SZDSZ koalíció nem akarta egyedül megcsinálni a médiatörvényt, mert az legitimációs kockázat lett volna, tartott attól, hogy a jobboldal „pártmédiának” bélyegzi a közszolgálatot, ezért tudatosan törekedett a kétharmados, sőt hatpárti konszenzusra.
Ez a stratégia a korabeli dokumentumokban és elemzésekben is megjelenik.
3. Az ellenzék (Fidesz, MDF, FKGP, KDNP) motivációja
Az ellenzéki pártok számára a konszenzus azért volt előnyös, mert a közmédia kuratóriumaiban garantált helyeket kaptak, a törvény bebetonozta a pártközi ellenőrzést (kvázi vétójoggal), így megakadályozták, hogy a baloldal egyedül uralja a közmédiát.
Ez volt a „nagy alku”: nem pénz, hanem intézményi pozíciók és fékek-ellensúlyok.
Azt is megkérdeztem volna, hogy miért merül fel mégis időről időre a „korrupciós” narratíva?
Azért mert a törvény később minden oldal számára csalódást okozott, a közmédia „pártkuratóriumi” modellje működésképtelennek bizonyult, a kereskedelmi csatornák frekvenciapályázatai (1997) körül valóban voltak korrupciógyanús ügyek — de ezek nem a törvény megszavazásához, hanem a frekvenciák kiosztásához kapcsolódtak.
A hatpárti konszenzus nem korrupció, hanem politikai kényszer és stratégiai alku eredménye volt.
A valódi „fizetséget” a kuratóriumi helyek, a vétójogok, az intézményi garanciák, a kereskedelmi piac megnyitása, az ígéretek jelentették és nem a pénz.
4. Az SZDSZ különös szerepe
A médiatörvény történetét feldolgozó kutatások — köztük Orosz Tímea 2024-es tanulmánya — semmilyen korrupciós vagy pénzügyi tranzakcióra utaló adatot nem tartalmaznak Repository of the Academy’s Library studia.sze.hu.
A konszenzus politikai alku volt, intézményi kompromisszum, és a kereskedelmi televíziók piacra lépésének kényszere. De legfőképpen ez utóbbi és a megfelelés az Európai Közösségnek.
Nincs semmilyen bizonyíték arra, hogy a médiatörvény 1996-os, hatpárti konszenzussal történő elfogadását bármiféle pénzmozgás, korrupció vagy „kifizetés” tette volna lehetővé.
A konszenzus oka sokkal inkább politikai kényszer, intézményi patthelyzet és stratégiai kompromisszum volt, nem pedig anyagi tranzakció.
Az SZDSZ szerepe a médiatörvényben nem csak szakmai vagy intézményi volt, hanem identitáspolitikai is. A párt önképében és kommunikációjában központi helyet foglalt el az a gondolat, hogy ők a „modern”, „európai”, „liberális”, „értelmiségi” Magyarország képviselői. Ez a szerepfelfogás hatott arra is, hogyan álltak a médiához.
Az SZDSZ számára ez egy ideális politikai színpad volt arra, hogy megmutassa:
„Mi vagyunk a szakmai, európai, civilizált oldal.”
Ezért voltak különösen aktívak.
Az SZDSZ identitása: az értelmiség pártja
A rendszerváltás utáni években az SZDSZ a demokratikus ellenzékből nőtt ki, erős kapcsolatai voltak a kulturális és akadémiai elit felé, és a párt szűrőjén keresztül futtatott sajtószabadságot és a nyilvánosságot a saját politikai identitása alapjának tekintette. Ezért szimbolikusan is fontos volt számukra, hogy a médiapolitikában „a nyugatos, szakmai, civilizált” megoldást képviseljék.
A „mi képviseljük az értelmiséget” narratíva politikai tőkét is jelentett.
Ez a szerepfelfogás legitimációt adott a koalíción belül, erősítette a párt saját bázisát, és lehetővé tette, hogy a médiatörvényről morális pozícióból tárgyaljanak.
A többiek inkább politikai, hatalmi szempontokból közelítettek. Az SZDSZ viszont „értékalapú” szereplőként pozícionálta magát.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lettek volna politikai érdekeik, csak más retorikával „öntötték le”, csomagolták.
Az SZDSZ igyekezett mindenkivel elhitetni, hogy ők rendelkeznek a legfelkészültebb médiapolitikai szakértői körrel, és hogy ők valóban komolyan gondolták a közszolgálatiságot, és valóban nyugat-európai mintákból dolgoztak.
Az SZDSZ nem értett a médiához! Gyermekük az 1996. évi médiatörvény ezer sebből vérzett.
Olyan „apróságokra” nem figyeltek, hogy profi legyen pl. a közszolgálatiság meghatározása a törvényben. Más, úgymond gumijogszabályokat is beletettek a törvénybe, ami majd a jövőben az SZDSZ érdekeit szolgálta volna. A médiatörvény emészthetetlenül hosszú és az SZDSZ számára fontos európai törvényekből emeltek át passzusokat.
A probléma ott kezdődött, hogy ez az identitás idővel elszakadt a társadalmi valóságtól.
A ’90-es évek végére az SZDSZ bázisa szűkült, az „értelmiségi párt” szerep egyre inkább elitista imázzsá vált, a médiatörvény kompromisszumos szerkezete működésképtelennek bizonyult.
Így a kezdeti „mi vagyunk a szakmai oldal” pozíció később politikai teherré is vált.
Miért mondták sokan, hogy az 1996-os médiatörvény „ezer sebből vérzett”? Miért tartotta a közvélemény, a szakma és a politika is „sebesültnek” a törvényt?
Véleményem szerint az alábbiak miatt:
1) A konszenzus ára: működésképtelen kompromisszumok
A hatpárti megegyezés politikai bravúr volt, de a kompromisszumok miatt túl sok szereplő kapott vétójogot, a kuratóriumok túlméretezettek lettek, a döntéshozatal gyakran megbénult. A törvény inkább a politikai egyensúly fenntartására, mintsem a közszolgálatiság működtetésére készült.
2) A pártkuratóriumi modell eleve instabil volt
A közmédia felügyeletét pártok delegáltjai látták el, ami állandó politikai csatározásokat eredményezett, a közmédia vezetőinek kiválasztását blokkolta, a szakmai szempontokat háttérbe szorította.
A kutatók szerint ez volt a törvény „eredendő bűne”.
3) A kereskedelmi frekvenciák kiosztása körüli botrányok aláásták a törvény hitelességét
A törvény után következő 1997-es frekvenciapályázatok politikai alkudozásokkal, átláthatatlan döntésekkel, és később bírósági vitákkal jártak.
Sokan emiatt gondolták úgy, hogy a törvény „nem védte meg” a rendszer integritását.
4) A közszolgálatiság fogalma homályos maradt
A törvény deklarált célja a közszolgálatiság volt, de nem definiálta elég pontosan, nem adott valódi garanciákat a függetlenségre, nem voltak szankciók a politikai beavatkozás ellen.
A szakma szerint ez „szép, de üres” keret maradt.
5) A törvény nem számolt a médiapiac gyors átalakulásával
1996-ban még nem volt internetes hírpiac, nem volt digitális műsorszórás, nem volt közösségi média.
A törvény néhány év alatt elavulttá vált, és nem tudta kezelni a 2000-es évek új médiavalóságát.
6) A politikai bizalmatlanság beépült a rendszerbe
A törvény szerkezete a kölcsönös félelemre épült. Minden párt félt attól, hogy a másik oldal elfoglalja a médiát, ezért mindenki beépítette a saját fékeit és ellensúlyait, így egy túlszabályozott, nehezen működő rendszer jött létre.
A kutatók szerint ez „a rendszerváltás utáni politikai kultúra lenyomata”. A szakirodalom és a politikai visszaemlékezések alapján sokan úgy látták, hogy a törvény:
- túlkompromisszumos,
- túlpolitizált,
- túl bonyolult,
- túl lassú,
- és túl gyorsan elavult.
Ezért ragadt rá a „ezer sebből vérzik” metafora.
Sajnos az Ez itt a kérdés? c. műsorból nem tudtam meg semmi újat, sem az első médiatörvényről, sem pedig az akkori politikai és médiaszereplőkről. A műsor témája ifjú és valódi szakértők után kiáltott. A fentiekkel próbáltam közvetíteni ezt a kiáltást.
Dénes Gábor István
A műsort itt nézheti meg az olvasó:
https://www.youtube.com/watch?v=MRYcxsoUaKM&list=PLEiwVd6n_Q_1vvF5bwejefotqmVrjZQM4&index=1&t=1436s