Néztem az M5 Ez itt a kérdés c. műsor, rendhagyó, 2024. február 27-i adását. (A YouTube-on már ilyen címmel található meg a műsor: Kulturális forradalom: ki lesz a Nemzeti Múzeum új főigazgatója? – Ez itt a kérdés, 2024. február 27.)
Gulyás István műsorvezető bevezetőjében szép szavakat mondott a Magyar Nemzeti Múzeumról, közben napfényes képeket is mutattak az intézményről. Somolyogva, vagy inkább titokzatosan foglalta össze a műsort tartalmát, hogy vajon ki lesz a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója. A titok azonban már nem volt titok, hiszen az adás napján szinte minden médium közölte a pályázat eredményét. Az egyetlen vendég Csák János kultúráért és innovációért felelős miniszter volt.
Őseink szelleme és az élő kultúra „terei”
Gulyás István – akit egyébként a közmédia legjobb műsorvezetői között tartok számon – olyan kérdéssel kezdte a beszélgetést, amit tilos még egy kezdő riporternek is egy ilyen helyszínen kiváltképpen a kultúráért felelős miniszternek feltenni. (Hacsak nem a miniszter kérésére tette?!)
„Miért fontos, hogy a Kárpát-medencében ilyen jellegű intézmények a mai napig léteznek? (A cikkben a dőlt betűvel szedett szavak, mondatok szószerinti idézetek!)
A minisztert nem „zavarta” a kérdés. Arról kezdett beszélni, hogy „Először is azért fontos mert a mi kultúránk nem valami múltba révedő dolog, hanem élő kultúra…”
(A múltba révedés veszélyeiről gróf Klebelsberg Kunó írt először Trianon után, az 1920-as években. D. G.) Majd úgy folytatta, hogy „Székelyföldtől Pozsonyig számos olyan hely van, amelyik mai is teret ad a kultúránknak”, és Hamvas Bélát is idézte.
Gulyás szöveghű kérdése: „Akkor amikor Csák János kulturális és innovációs miniszter leül a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében (csak valószínűsítem, hogy a miniszter úr ötlete volt, hogy kegyeskedett e helyt leülni) és nem véletlen, hogy ide szerveztük ezt a felvételt ma… akkor arról is kell beszélnie, hogy február 5-én zárult le a beadási határideje a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatói pályázatának és tegnap volt a zárónap. Mik voltak a prioritások, amelyek alapján választott a bizottság? Ugyan 10 jelentkező volt, és egy pályázó nem felelt meg a követelményeknek.” (Egy jelentkező visszavonta pályázatát.)
A miniszter válasz helyett először a múltba révedt. „Abban a szerencsés helyzetben vagyunk – mondta –, hogy nemcsak ezek az épületek az ingatlanok, hanem a szelleme is itt él velünk az őseinknek…” A révedés után beszélt csak a pályázatról, a feltételekről és a jelentkezőkről úgy általában.
A „forradalmi” pályázat
„Volt egy pályázat amelyik egy forradalmat ajánlott! Az 1802-es forradalmat” – lepte meg a nézőket a miniszter. „Amikor Széchényi Ferenc a könyvtárát, a levéltárát, nyomattárát odaajándékozta a nemzetnek.”
Izgatottan vártam, hogy ki is az a mai jószándékú, s egyben forradalmi adományozó, aki Széchényi Ferenchez hasonlóan vagyonokat adományoz 2024-ben a magyar nemzetnek. Szomorúan vettem tudomásul, hogy senki. Szó nincs semmiféle forradalomról, de adományozásról sem! Pusztán arról van szó, hogy az egyik pályázó, a miniszter szerint azzal a „forradalmi” ötlettel állt elő, hogy ha a magyar identitás, a magyar örökség szellemi és tárgyi emlékeit egyben akarjuk „megmutatni”, akkor ahhoz egy ütőképes (több múzeumból álló) intézményrendszer kell. (Durván tört elő belőlem a kérdés: miért is akarnánk együtt, egyben megmutatni???)
Meglepő módon ez a pályázó a saját, forradalminak titulált ötlete „élére állva” vezetné ezt az ettől a pillanattól már ütőképes intézményrendszert. Ez az intézményrendszer eddig nem volt ütőképes. „Hihetetlenül jó intézményvezetőink vannak”, hangoztatta a miniszter, de számára, mint kultúrpolitikus számára az a fontos, hogy van-e hatása, mármint a kultúrának.
Szerinte nincs! Ugyanis „A tejfölt meg a fogkrémet tudják reklámozni, de valahogy nem jön át a magyar kultúra!” – panaszkodott a miniszter. Azt is hozzátette, hogy „…ha ebben a zűrzavaros nyugati világban mi magunk nem hozzuk létre azt a korpuszt (corpust), amiben egyben van és képesek vagyunk megmutatni a külső világnak meg a magyaroknak, hogy mit gondolunk magunkról, akkor baj van.” (A ‘corpus’ latin eredetű szó, jelentése ‘test’, ‘testület’, az ókori Rómában azonban jogi dokumentumokban és szerződésekben használták, ma a nyelvészetben egy adott nyelv szövegeinek összességét értjük. Mi, keresztények Krisztus testét jelöljük e szóval. A kereszténység ünnepnapja a Corpus Christi, Úrnapja ünnep, Pünkösd nyolcadát követő csütörtök.)
A következő bővített mondatban a miniszter beszélt az indentitásról, mint a kultúra alapjáról, az életmódról, az észjárásról, a kötődésről, az öröklött bevált rendről, ami értelmezésében az Isten, család, haza és a magyar szabadságról mindenekelőtt, individuális szabadságunk, meg az alkotmányos szabadságunk fontosságáról is. Elmagyarázta az alkotmányos szabadság mibenlétét is. Mindezeknek azonban fogyasztóbarát módon kell megjelennie!!!
Többször meghallgattam, megnéztem, hogy értelmezzem a miniszter szavait, nem sikerült. Lehet, hogy ő is érezte a súlyos szavak feloldásának szükségességét, mert – szokásához híven – énekelt egy strófát: „…szép selymes lódingom…”, a Csínom Palkó c. kurucnótából.
De elérkezettnek látta az időt arra is, hogy elárulja a Magyar Nemzeti Múzeum és egyben az új, Széchényi Ferencről elnevezett, összevont és rögtön ütőképes, a zűrzavaros világban a magunk által létrehozott korpuszt is megmutató intézményrendszer vezetőjének a nevét. Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum jelenlegi igazgatója a forradalmi gondolat, ötlet atyja.
Szilárd, mint az egzisztenciális fenyegetés elleni „korpusz”
A műsorvezető szerint ő volt az, aki az internetes találgatások között nem szerepelt. „Hogy sikerült ez a döntés?” – kérdezte. (Demeter Szilárd tagja volt a pályázatokat elbíráló bizottságnak. Bizonyára megszólalt valamijében egy kis csengő, vagy valaki „csengetett” neki, hogy még sem lenne ízléses, ha a saját pályázatára szavazna, ezért visszavonta a pályázatát. De sajnos már későn tette, hiszen a miniszter „beleszeretett” az „indentitásába”, varázslatos kulturális korpuszaiba.)
A miniszter szó szerinti válasza: „Az a kérdés, hogy mennyire érezzük egzisztenciálisnak azt a kulturális fenyegetést, ami a nyugati világot veszélyezteti. Én, ahol járok, és keleten is tehát korábban Japánban vagy Szingapúrban, ahol nyugati kultúrát vettek át, ez a veszély nagyon éles. Megjelenik a termékenységi mutatószámokban, tehát, hogy hány gyerek születik, megjelenik a telefonok és mindenféle elektronikai eszközöknek a csábításában. Én úgy gondolom, hogy ez egzisztenciális fenyegetés. S lehetett volna, hogy most kiválasztok egy olyan igazgatót, aki majd eligazgatja a Nemzeti Múzeumot öt évig, voltak kitűnő jelöltek, de úgy gondoltam, hogy ha már Szilárd ezt az öt évvel korábban már megfogalmazott gondolatát elővette, akkor most ebben a helyzetben a magyar identitás megőrzése, fenntartása és továbbadása és továbbfejlesztése érdekében most kell meglépni. Az a terv, …ezért varázslatos, hogy ebben a teremben vagyunk, mert amikor megegyeztünk akkor nem volt biztos, hogy itt leszünk, hogy a Széchényi Ferenc Közgyűjteményi Központ létre fog jönni. Amely úgy működik, mint egy holding központ. Hat intézmény fog alá tartozni. Magyar Nemzeti Múzeum, Országos Széchenyi Könyvtár, Petőfi Irodalmi Múzeum, Természettudományi Múzeum, Iparművészeti Múzeum, s a Vendéglátóipari Múzeum. Amelyek megint a régészettől a vendéglátásig a magyar kultúra korpuszát leteríti vagy befedi.”
Benke Valéria elvtársnő jutott eszembe, aki a Magyar Kommunista Párt (MKP) mindenre alkalmas fő-nénije volt, 1958-tól ő egyesítette a Magyar Rádiót és Televíziót (MRT), ő lett az egyesített állami intézmény első elnöke, PB-tag, a Béketanács vezetője, művelődési miniszter, a párt ideológiai lapjának a Társadalmi Szemlének az elnöke volt…stb.
Csak 16 évig 1974-ig tartott a rádió és a tévé első „házassága”, mert ugyan médium mindkettő, de műfajilag is és hatásmechanizmusuk miatt is mint a „szezon és a fazon”, úgy illettek össze, vagyis összeférhetetlenek. Különélésük 2015-ig tartott, ekkor a Fidesz házasította össze őket másodjára MTVA „asszonynév” alatt. Azóta mind népszerűségük, mind pedig társadalmi súlyuk jelentősen csökkent és folyamatosan csökken. (A fiatalok kizárólag a youtubereket, influenszereket nézik, hallgatják.)
Demeter és az ő mentorai, valamint a kalapács mint segédeszköz
De térjünk vissza Csák Jánoshoz. A miniszter további szavaiból még egyértelműbbé vált, hogy teljesen felesleges volt a főigazgatói posztra kiírt pályázat, a bizottságosdi játék, mivel az ő választása, kiválasztása volt Demeter Szilárd.
Akiről a miniszter azt mondta, „…hogy ugyan filozófus, de azon ritka emberek közé tartozik, aki dolgozott az Európai Unióval, aki nagy intézményrendszert vezetett és aki megtartotta egyébként az irodalmi alkotóképességét is.”
Demeter Szilárd azok közé az emberek közé tartozik, aki mindig ügyesen ki tudta választani, hogy ki nyúljon a szegény erdélyi ifjú hóna alá. Erdélyben először Orbán János Dénes költő, majd Tőkés László püspök, európai parlamenti képviselő. Úgy „dolgozott az Európai Unióval”, – ahogy a miniszter mondta -, hogy Tőkés László „táskahordozója” volt.
Toró T. Tibor az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke volt a következő segítője.
2018-ban az új mentor, Kásler Miklós akkori miniszter Demeter híres „alkotóképessége” miatt felmentette Prőhle Gergelyt, a Petőfi Irodalmi Múzeum addigi főigazgatóját, hogy kedvencét megbízhassa e fontos és pénzes poszt ellátásával. De megbízta a könnyűzene kormánybiztosi ellátásával is. A „nagy intézményrendszer”, meg úgy jött lére, hogy e „ritka ember” szabadkezet kapott mindenre Miklós bácsitól, arra is, hogy maga alá gyűrjön sok kis vidéki múzeumot. Másra nem volt képes.
Ez a Szilárd gyerek annyira biztos volt a mentoraiban, hogy fenyegetőzött is, miszerint „…izennénk az illetőknek, hogy el fogjuk játszani az ujjaikon az Örömódát – kalapáccsal.”
A történelem ismétlődik ezekben a magas régiókban! Most a legújabb mentor Csák János miniszter mentette fel mondva csinált ürüggyel L. Simon Lászlót a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatóját, hogy megágyazza barátjának, az emberi ujjakat kalapáccsal verni szándékozó kedvencének a Nemzeti Múzeum főigazgatói székét. Ez a „ritka ember” képes volt kutakodni, (hisz a Széchenyi Könyvtár is hozzá kerül majd!!!) és elolvasta L. Simon László korábbi pályázati anyagát, aki már akkor felvetette egyfajta múzeumi integrációnak az ötletét.
(Egy csöppnyi humor e töretlen karrierhez: Orbán Viktor helyében én elkezdeném félteni a kormányfői székemet…)
„Rezsimváltás lesz a magyar kultúrában?”
Kérdezte a műsorvezető. Igen – válaszolta a miniszter. Megborzongtam. Mert ismereteim szerint a rezsim elnyomó kormányzást jelent. Ezek szerint új kulturális elnyomásra kell berendezkednünk?!
A műsorvezető néhány un. alákérdezése sem segítette a minisztert. Demeter Szilárd és az általa megindítandó új kultúrpolitikai offenzíva lehet egy kísérlet a trianoni trauma feldolgozására is? Valójában igen, mondta elgondolkodva, a plafonra tekintve, színpadias mimikával a miniszter, 1802-es forradalom! Majd a segélyből élő és a munkaalapú társadalomról beszél, és ez utóbbit szerinte újra kellene definiálni. „Nekünk át kell alakulnunk tudásalapú társadalommá… s akkor tudjuk feldolgozni a trianoni traumát, hogy ha rájövünk arra, hogy sorsközösségben élünk…” – hangsúlyozta.
Becsülöm Gulyás István kollégát, hogy a legkülönbözőbb kérdésekkel megpróbálta a miniszter locsogását értelmes, logikus mederbe terelni. Azonban Csák János vágyainak, érzelmi emlékeinek, ideáinak összevissza folyását nem igazán tudta megzabolázni.
Nem tudom mihez ért Csák János kultúráért és innovációért felelős miniszter. Abban egészen biztos vagyok, hogy a kultúrához és kulturális innovációhoz nem ért. Vagyis a cikkem címében feltett kérdésre van válasz: igen.
Ez itt a kérdés c. műsor itt nézhető meg: https://www.youtube.com/watch?v=xmtfWIByu74&list=PLEiwVd6n_Q_1vvF5bwejefotqmVrjZQM4&index=2